Én még sohasem voltam ilyen jó Galgás találkozón! Ha ezt az állítást mondanám biztos nem kapnék pontot Ágitól. Tehát tegnap a találkozón volt egy ilyen játék, ahol olyan állítást kellett mondani, ami ránk nem igaz, viszont a többiekre igen, legalább egy valakire. Ekkor kaphattunk pontot. Erre még majd később visszatérek. Miért gondolom ezt, hogy ez egy különleges találkozó volt?

Veresegyházán voltunk. Reggel kilenckor kezdődött a regisztráció. Pont addigra értünk oda Bendzsivel, ő a Kerepesi Gitáros Kórus vezetője, és két péceli fiúval. Volt most is köszöntés, ahol felsorolták a településeket, hogy ki honnan érkezett. Sajnos most is egyedül voltam Kistarcsáról, remélem ez azért változni fog. Utána volt a Szentségimádás. Ami alatt megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, az utána következő előadáshoz.

Ketten tartottuk az előadást, Ács Dáviddal. Ő az egyik főnök a Galgában. Az irgalom volt a téma. Vajon miért érdemes irgalmasnak lenni? Vagy mit jelent egyáltalán az irgalom? A legfontosabb, amit jó ha tudsz erről: lentről felfelé tekintsünk a másikra. Zakeus történetét olvastam fel az elején. Aminek az egyik lényege ez, hogy Jézus felnézett a fügefára, úgy látta meg. Nem pedig lenézte őt, mint a többiek. A másik fontos dolog pedig, hogy mindnyájunkban ott él Jézus. Ami azt jelenti, ha valakit szenvedni látjuk, akkor egyúttal Jézust látjuk szenvedni. Ha esetleg neki szívesen segítenénk, akkor segítsünk másoknak is. Ehhez, hogy meglássuk mire lehet szüksége másoknak szükség van egyfajta belső látásra. Elmesélem erre hogyan jöttem rá. Az egyik nyáron egy hetet voltam anyukámmal a volt munkahelyén Isaszegen. Ez egy olyan napközi volt, ahol mozgássérült és értelmi fogyatékos gyerekekre vigyáztak. Voltak különböző foglalkozások, és az egyiken elénekeltük Halász Judit Kis Herceg című énekét. Aminek ez a refrénje: „Jól csak a szívével lát az ember, ami lényeges, az a szemnek láthatatlan. Az igazságot átérzi a lelkünk, de te is tudod, hogy kimondhatatlan.” Ekkor megéreztem ezt, hogy igazuk van, nagyon megható volt, hogy olyan gyerekek, akik beszélni alig tudtak ezt énekelték. A maguk módján, nagyon együttműködőek és kedvesek voltak. Mi segíthet ebben, hogy mi magunk is jól lássunk a szívünkkel, és irgalmasak tudjunk lenni? Meg kell tapasztaljuk Isten irgalmát. Nekem volt szerencsém átélni írtam is róla egy verset.

Hidd el, nagyon szeretlek

A bűneid falat
állítottak kettőnk közé,
add át nekem magad,
had legyek veled örökké.
Ha minden vétkedet
megbánva bocsánatot kérsz,
megbocsátok neked,
mert sokat érsz.

Had, érintselek meg,
had, öleljelek át legbelül,
meggyógyul a lelked,
csupán egy szavamba kerül.
Vak lelki szemedet,
kérlek engedd, hogy felnyissam,
s lelked a szeretet
elárasztja.

Nagyon szeretlek,
mint egy testvér, egy apa,
mint gyermekét az anya.
Nagyon szeretlek,
mint egy barát, egy jegyes,
feláldoztam magam érted,
hidd el, nagyon szeretlek.

Imádkozz, bízz bennem,
és beszélgess velem sokat.
Engedd feltárnom a csendben
minden legbensőbb titkomat.
Fogadj be szívedbe
engedj engem növekedni,
s téged nem választhat úgy el
tőlem semmi.

Nagyon szeretlek,
mint egy testvér, egy apa,
mint gyermekét az anya.
Nagyon szeretlek,
mint egy barát, egy jegyes,
feláldoztam magam érted,
hidd el, nagyon szeretlek.

Mi akadályozhat benne, ebben a megtapasztalásban? Ha hamis Istenképünk van. Ha félünk Istentől. Ha közömbösnek tartjuk őt. Vagy ha nem hiszünk benne, hogy értünk halt meg Jézus, és nem csak úgy meghalt és ehhez nekünk nincs semmi közünk, és különben is miért kéne figyelembe vennünk. Két tulajdonságot hasonlítottunk össze. A mennyei Atya vajon irgalmas vagy igazságos. És mind kettő igaz rá. Ehhez két idézetet írnék. Az egyik a János 3, 16: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Vagy hogy jobban értsd. Isten úgy szeretett Téged, hogy egyszülött Fiát adta érted, hogy ha hiszel benne, akkor nehogy elvessz, hanem örök életed legyen. A másik pedig: „ Az igazság Ura féltékenyen őrzi legszebb címét: Ő az irgalom Atyja. Igazságának leghatalmasabb kifejeződése az, hogy megbocsát azoknak is, akiknek senki nem bocsátana meg.” Thomas Merton.

Az előadás után ebéd következett. Ami virsli és kenyér volt. Lehetett közben beszélgetni és utána is. Volt egy úgy nevezett fél órázás, ahol olyan személyt nyílt lehetőségünk megismerni, akit még korábban nem sikerült. Akivel voltam, ő egy veresegyházi fiatalember, és Andrisnak hívják. Vele az újságírásról beszélgettünk. Remélem meg fogjátok tapasztalni a hatását, eme beszélgetésnek. :)

A félórázás után workshopok következtek. Vagy magyarul műhelyek. Hármat lehetett választani. Nem emlékszem mennyi volt. Mindenesetre az első amin voltam az egy kézműves, újrahasznosítós foglalkozás volt. Két vagyis három dolog közül lehetett dönteni, hogy melyik legyen. Az egyik az volt, hogy lehetett PET palackból cserepet készíteni. A másiknál rostos üdítős dobozból lehetett pénztárcát hajtogatni és vagdalni, a harmadik egy teafilteres jegyzetfüzet volt. Az utóbbi kettőt választottam. Úgyhogy van egy Pickwick narancs teás jegyzetfüzetem, és egy rostos vilmoskörtés pénztárcám. A következő műhely ahol voltam ott arról beszélgettünk, ha esetleg szeretnénk önkénteskedni, milyen lehetőségeink vannak rá. Volt szó a 72 óra kompromisszumok nélkül kezdeményezésről, a Vöröskeresztről és véradásról, az iskolai közösségi szolgálatról és még sok egyébről. Tudtad azt, hogy a Galgás közösséghez is jöhetsz iskolai közösségi szolgálatra? Ezt javasolni tudnám neked, ha középiskolás vagy és nincs még meg az ötven óra. Érdemes gondolkodnod rajta. A harmadik, ahová mentem ott a börtönpasztorációról volt szó. Vitai Gyula, volt börtönőr mesélt róla, hogyan élte meg a váci börtöni pályafutását, és hogy találta meg a későbbi szolgálatát. Ezzel a kérdéssel kezdte, amit Isten tett fel Kainnak: „Őrzője vagyok én a testvéremnek?” Ezt tudnám javasolni neked, inkább te vigyázz a testvérdere, mint később Gyula és a kollégái, azzal együtt, hogy ő egy kedves és szeretetteljes embernek tűnt aszerint ahogy beszélt. Azért remélem érted, hogy miért mondom ezt.

A vége felé volt két közös játék. Az egyikben mondtak két egymással ellentétes állítást, és aszerint hogy melyiket választottuk a terem egyik vagy másik felébe kellett menni. Amikor sikerült olyan kérdést feltenni, amivel el tudták felezni a társaságot. Két csoportra különültünk. Egyrészt folytattuk ezt a játékot, így már nem a terem egyik felébe, mentünk hanem a terem negyedébe. A következő játék volt ez az „Én még sohasem...” Itt kellet olyan dolgot mondani, ami ránk nem igaz, de másra igen. Nekem az egyik mondatom ez volt: Még sohasem voltam 27 éves. És így kiderült, hogy van aki már elmúlt annyi, ezt üzenték vele számomra, hogy nem lehet csak úgy kinőni ebből a Galgás közösségből. Ez után volt a záró mise. Ami után szerettünk volna hazamenni Bendzsivel, de nem bírtunk, mert sajnos rosszul tájékozódtunk róla mikor megy a busz. Végül is nem 18:10-kor jött, hanem 19:10-kor. Addig is visszamentünk a teaházba. Ami a záró eseménye volt a találkozónak. Ez történt tehát Veresen. Ha esetleg nem voltál itt, akkor remélem legközelebb eljössz , amikor lesz találkozó.

Az egyik kórusról szeretnék írni a kettő közül, ahova járok. A Csíkcsütörtökről. Ez a Csíkszerda kórus része. Innen kapta a nevét, hogy csütörtökön van, és majd csíkos cuccban fogunk fellépni. A koncertig én is keresek valami olyan pulcsit, ami tetszik is és csíkos és van a méretemben. A múlthéten nem voltam próbán, mert előadást írtunk Ács Dáviddal, ami remélem minél színvonalasabb lesz ezek után. Ami érdekes, hogy most elkezdtem magamban összefoglalni, miért hiányzott ez az egész.

Szerdánként is, sőt egész héten, izgatottan várom mindig a csütörtököt. Amiatt, hogy nagyon jófejek akik ott vannak, szép énekek vannak és nagyon sokat tanulok. Énektechnikailag is sokat tanulok, mert nőtt a hangsávom, vagy hangtartományom. A magas hangokat magamtól nem jutott volna eszembe kiénekelni. Csak emiatt a megfelelési igényem miatt, és amiatt énekeltem ki, hogy elkapott a hév. Nem az a hév szerencsére, amire lehet, hogy gondolsz :) Az meg nagyon tetszik, hogy vannak mély énekek. Az alt szólamban vagyok és így nem csak magasodott, hanem mélyült is a hangom. Illetve nem biztos, hogy mélyült, csak eddig nem tudtam meddig tudok lemenni. Legszívesebben átmennék a tenoritákhoz, csak problémám van a nőiességemmel, a lány mivoltom utolsó morzsáit megőrizvén maradok az altban.

Az énekléssel kapcsolatban rájöttem egy tök fontos dologra, vagy visszaemlékeztem rá. Hogy az agynak a jobb féltekéje felelős azért, hogy dallamokat tudjunk tanulni, és a bal félteke azért hogy szöveget. Ezt próbálgattam, hogyan lehet a gondolkodásomat összehangolni. Először vagy magamban vagy ha lehet hangosan elkezdem dúdolni az éneket. Ha otthon vagyok akkor ezt a lalát, vagy bármilyen egy szótagú szót behelyettesítek a szöveg helyére. És csak ezek után éneklek normálisan. Kezdek rájönni a beéneklés fonotsságára. Nemcsak a szöveg szempontjából, hanem hangmagasságéból is. Voltam egy lelkigyakorlaton, ahol ideiglenes kórust alakítottunk. A próbákon még a saját hangszínemben énekeltem. De a misén már én is ezt a legjobb esetben mezzo, de inkább szoprán szólamot toltam. Megfelelő beéneklés nélkül. Ahhoz képest, hogy ez 23-án volt még be vagyok rekedve. Ez olyan értelemben jó, hogy aránylag szépen énekeltem, ez sikerélmény volt.

Az a jó a próbákban még, hogy mindig bölcs dolgokat tudok meg. A szobrászatról amit mondott Árpi, hogy nem összerakják a szobrokat, hanem kifaragják. Ezt, hogy az éneklés nem egy kirakózás azt , a lány , aki tartotta az előző próbát, és sajnos nem emlékszem a nevére ő is megerősítette. Az egyes énekek folyamatok, és nem ilyen kis micsodákból állnak össze. Még régebben írtam egy verset a zenéről. Kezdem ezt egyre inkább igaznak érezni.

A zene...

A zene belém hatol

és lelkem mélyéig ér,

majd a magasba repít,

és megváltást ígér.

Boldogságot és örömöt

csen a szívembe,

ugyanakkor rengeteg

fájdalom van benne.

Néha tőle a lelkem

boldogan táncol,

néha ledermeszt

és magához láncol.

Néha szabad leszek

tőle akár egy madár,

néha rabul ejt,

aztán börtönbe zár.

Visszavisz a múltba,

és segít jelen lenni,

elrepít a jövőbe

valahová messzi.

Van, hogy hirtelen tőle

szerelmet élek át,

majd előhozza a mélyből

a harag démonát.

Van, hogy magába rejt

és eltemetkezem belé,

van, hogy tovább küld

a többiek felé.

Van, amikor szűzies,

és van, amikor zsivány,

van, amikor teljesség,

és van amikor hiány.

A szívem elnyeli

a hangját és a csendjét,

az élet kuszaságát,

és az élet rendjét.

Olyan, mint a folyó,

és olyan, mint a part,

magával sodor,

mégis mederben tart.

Olyan, mint a menny

és olyan, mint a pokol,

van, hogy életet ad,

és van, hogy haldokol.

Íme, ez az, amit

rejt a szívem mélye,

a zene szeretete,

a szeretet zenéje.