Az egyik kórusról szeretnék írni a kettő közül, ahova járok. A Csíkcsütörtökről. Ez a Csíkszerda kórus része. Innen kapta a nevét, hogy csütörtökön van, és majd csíkos cuccban fogunk fellépni. A koncertig én is keresek valami olyan pulcsit, ami tetszik is és csíkos és van a méretemben. A múlthéten nem voltam próbán, mert előadást írtunk Ács Dáviddal, ami remélem minél színvonalasabb lesz ezek után. Ami érdekes, hogy most elkezdtem magamban összefoglalni, miért hiányzott ez az egész.

Szerdánként is, sőt egész héten, izgatottan várom mindig a csütörtököt. Amiatt, hogy nagyon jófejek akik ott vannak, szép énekek vannak és nagyon sokat tanulok. Énektechnikailag is sokat tanulok, mert nőtt a hangsávom, vagy hangtartományom. A magas hangokat magamtól nem jutott volna eszembe kiénekelni. Csak emiatt a megfelelési igényem miatt, és amiatt énekeltem ki, hogy elkapott a hév. Nem az a hév szerencsére, amire lehet, hogy gondolsz :) Az meg nagyon tetszik, hogy vannak mély énekek. Az alt szólamban vagyok és így nem csak magasodott, hanem mélyült is a hangom. Illetve nem biztos, hogy mélyült, csak eddig nem tudtam meddig tudok lemenni. Legszívesebben átmennék a tenoritákhoz, csak problémám van a nőiességemmel, a lány mivoltom utolsó morzsáit megőrizvén maradok az altban.

Az énekléssel kapcsolatban rájöttem egy tök fontos dologra, vagy visszaemlékeztem rá. Hogy az agynak a jobb féltekéje felelős azért, hogy dallamokat tudjunk tanulni, és a bal félteke azért hogy szöveget. Ezt próbálgattam, hogyan lehet a gondolkodásomat összehangolni. Először vagy magamban vagy ha lehet hangosan elkezdem dúdolni az éneket. Ha otthon vagyok akkor ezt a lalát, vagy bármilyen egy szótagú szót behelyettesítek a szöveg helyére. És csak ezek után éneklek normálisan. Kezdek rájönni a beéneklés fonotsságára. Nemcsak a szöveg szempontjából, hanem hangmagasságéból is. Voltam egy lelkigyakorlaton, ahol ideiglenes kórust alakítottunk. A próbákon még a saját hangszínemben énekeltem. De a misén már én is ezt a legjobb esetben mezzo, de inkább szoprán szólamot toltam. Megfelelő beéneklés nélkül. Ahhoz képest, hogy ez 23-án volt még be vagyok rekedve. Ez olyan értelemben jó, hogy aránylag szépen énekeltem, ez sikerélmény volt.

Az a jó a próbákban még, hogy mindig bölcs dolgokat tudok meg. A szobrászatról amit mondott Árpi, hogy nem összerakják a szobrokat, hanem kifaragják. Ezt, hogy az éneklés nem egy kirakózás azt , a lány , aki tartotta az előző próbát, és sajnos nem emlékszem a nevére ő is megerősítette. Az egyes énekek folyamatok, és nem ilyen kis micsodákból állnak össze. Még régebben írtam egy verset a zenéről. Kezdem ezt egyre inkább igaznak érezni.

A zene...

A zene belém hatol

és lelkem mélyéig ér,

majd a magasba repít,

és megváltást ígér.

Boldogságot és örömöt

csen a szívembe,

ugyanakkor rengeteg

fájdalom van benne.

Néha tőle a lelkem

boldogan táncol,

néha ledermeszt

és magához láncol.

Néha szabad leszek

tőle akár egy madár,

néha rabul ejt,

aztán börtönbe zár.

Visszavisz a múltba,

és segít jelen lenni,

elrepít a jövőbe

valahová messzi.

Van, hogy hirtelen tőle

szerelmet élek át,

majd előhozza a mélyből

a harag démonát.

Van, hogy magába rejt

és eltemetkezem belé,

van, hogy tovább küld

a többiek felé.

Van, amikor szűzies,

és van, amikor zsivány,

van, amikor teljesség,

és van amikor hiány.

A szívem elnyeli

a hangját és a csendjét,

az élet kuszaságát,

és az élet rendjét.

Olyan, mint a folyó,

és olyan, mint a part,

magával sodor,

mégis mederben tart.

Olyan, mint a menny

és olyan, mint a pokol,

van, hogy életet ad,

és van, hogy haldokol.

Íme, ez az, amit

rejt a szívem mélye,

a zene szeretete,

a szeretet zenéje.