A kezdetek

Folytatom a gyerekek bemutatását. Az előző bejegyzésben a születésükről írtam. Most arról írok, mi is történt azután. Gabi 2590 g, 50 cm-rel született, Árpi 2550 g, 49 cm-rel. A zárójelentés szerint 17:37 kor volt a születés, és a lényeget majdnem kihagytam. Mindez 2018. december 12-én történt.  Gábor akkor ért be a kórházba, amikor a babák már a NIC en voltak. Innentől már kevésbé részletesen írok az eseményekről, illetve olyan részletességgel, amennyire fontosnak érzem. Felkerültem a császár utáni őrzőbe. Tök jó fejek voltak, vagy lehet csak szerencsém volt, hogy este szültem, így nem kellett 6 óra leteltével felkelnem.Délelőtt 10 körül kísértek vissza a terhes osztályra. Csütörtöktől vasárnapig minden látogatási időben bementünk Gáborral a babákhoz. Csütörtökön és pénteken Gábor ugye az esti látogatásra jött csak munka után. Gabi és Árpi szombatra már átkerült a PIC re. Szombaton Gabit ki lehetett venni az inkubátorból pár percre. Írtam anyák napján a babáknak egy verset abból idéznék pár sort. 

"Az Édesanyám rózsafáját
akartam énekelni neked.
Gabi, de választottam
egy másik éneket.

A meghatódottságot
tovább már nem bírtam,
a zöld szájmaszk alatt
néhány percig sírtam.

A Ha én rózsa volnék
lett a közös énekünk
megszépítettem kisfiam
életeddel az életünk.

Ez december közepén volt, 
hideg volt és hó volt,
mert az ölemben voltál
minden olyan jó volt. "

Hétfőn elengedtek minket. Illetve a Kistarcsa kórházba mentünk át az ikrekkel. Mikor megjött a mentő siettem, hogy én is tudjak menni a gyerekekkel együtt. A cuccaimat Gábor hozta át egyik kórházból a másikba. A kistarcsai kórházban vasárnapig voltunk. Ezalatt megtanítottak gondozni a babákat. Vasárnap, még a másik kórházban indult meg a tejtermelésem valamelyest, de nagyon keveset szoptattam az ikreket. A kórházban csak egyszer szoptattam Gabit. A többi alkalommal fejtem tejet a babáknak, amennyit tudtam, de többnyire tápszert kaptak. A kórházban megtanítottak cumiból etetni a babákat, pelenkázni, öltöztetni és beszélni a babákhoz. Az utolsót kicsit jobban kifejtem. Dr. Rónaszéki Ágoston, a koraszülött osztály vezetője mondta, hogy nemcsak etetni és pelenkázni kell az ikreket, hanem néha beszélni is kell hozzájuk. Fölöslegesnek tűnhet így első olvasásra beszélni egy babához, de sokat énekeltem és beszéltem hozzájuk és elég hamar kezdtek gőgicsélni. Így utólag nagyon örülök, hogy a csecsemős nővérek megtanítottak, hogyan kell gondozni egy koraszülöttet illetve kettőt még ha akkor abban a helyzetben elviselhetetlenül nehéz volt még egy hetet kórházban lennem. 

A hazamenetel

Árpi és Gabi sok szempontból ajándék babák, többek között azért is, mert Karácsonykor engedtek minket haza. A kórházban a liftes néni mondta, hogy hazahozta őket nekünk a Jézuska. Egészen február elejéig velünk lakott anyukám. Hogy segítsen gondozni a babákat. Rengeteget segített anya igazából anélkül, hogy erőszakosan avatkozott volna bele a gyereknevelésbe. Ezt nagyon szeretem benne, hogy nem tukmál ránk kéretlen dolgokat, és ha segítséget kérünk akkor segít. 

December 27-én volt nálunk a gyerekorvos: Csányi Róbert, és egy helyettes védőnő. Mondták, hogy jól fejlődik a babák mozgása, csak még elég vékonyak. A mi védőnőnk, Kántor Zsuzsanna a következő héten jött. Ő emberileg, és szakmailag is nagyon jó, ezért hálás vagyok Istennek, hogy ő lett a védőnőnk. Kiderült, hogy Rónaszéki Ágoston és Csányi Róbert ismerik egymást. '89-ben együtt dolgoztak az egyes női klinikán, a koraszülött osztályon. 

Orvosozás a köbön

A kórházból való hazajövetel után nem sokkal belázasodtam. Illetve egész pontosan Szilveszterkor. Elég sokat mondtam a szobatársaimnak, hogy a nővérkékkel fogok Szilveszterezni, de amikor kikerültem a kórházból már elengedtem ezt a dolgot. Ez volt, hogy december 31- én este 38 fokos lázam lett. Meg előtte nap közben nagyon fájt a derekam, sokkal jobban, mint az előtte levő napokban. A láz miatt bementünk valamikor éjjel az ügyeletre Gáborral. Onnan pedig továbbküldtek a klinikára. Amíg mi kórházaztunk anyukám vigyázott a fiúkra. A klinikán, mivel a portán nem találtunk senkit, és nem tudtuk hova kell menni, felmentünk a nővér szobába. Melinda nővér, az ügyeletes mondta, hogy menjünk a szülőszobába. Lementünk és ott mondták, hogy várjunk a folyóson. Géczi Mihály doktor úr jött végül és ő meg két másik orvos vizsgáltak. Kiderült, hogy valamiféle húgyúti gyulladásom volt. Ennek a betegségnek a hatására még az a kevés tejem is elment, ami volt. Így végleg tápszeresek lettek a babák. 

 Egészen a legutóbbi oltásig ez volt, hogy havonta kaptak szurit az ikrek. Mindketten felnőtteket megszégyenítően fegyelmezettek a szurik alatt. Főleg Árpi, ő kétszer is volt, hogy csak a második szúrásnál sírt. 

Az első két hónapban nagyon hasfájósak voltak. Nem is emlékszem, mikor kezdtük adni nekik az Espumisant. Na az hozott némi enyhülést. Így volt, hogy még éjjel is 3-4 óránként keltek. Eleinte még így volt, hogy egy szobában aludtunk a gyerekekkel, akik közös kiságyban voltak és anyukám aludt a másik szobában. Mindig ez volt, hogy rengeteget sírtak és buktak evések után. Főleg Gabi, Árpi kicsit jobban viselte. Hú nagyon nehéz és egyben szép időszak volt ez. Nagyjából párhuzamosan történt ez, hogy elmúlt ez a nagyon intenzív hasfájásuk, és hogy átaludták az éjszakákat. Pont mire először hallottam Dénes Ivettről, és a sírni hagyás nélküli, önálló alvás tanításról, addigra többé kevésbé megoldódott magától a helyzet.

Kibontakozás

Már egészen születésüktől fogva kezd kialakulni a személyiségük. Hiába ikrek, amellett, hogy nem egyformák külsőre sem, a jellemük is teljesen különböző. Gabi elég zárkózott, és ingerlékeny. Otthon, nyugodt körülmények között viszont sokat gőgicsél. Igazi kis introvertált. Elég hamar felfedezte a kezét és azóta is szereti fogdosni a játékokat. Meg nagyon kis szégyenlősen mosolyog. Árpi nagyon vidám baba. Szeret közösségben lenni. Szereti a pörgést. Úgyhogy ég és föld, ami mindkettőjükre igaz, hogy nagyon szeretetre méltóak, kis puszi mágnesek. 

Csíkszereda helyett Csíkszerda

A szülés élmény? 

A terhességem alatt elég sokat foglalkoztam ezzel, főleg az utolsó hónapokban, vajon milyen lesz a szülés. Ezzel szeretném kezdeni kis iker fiaim bemutatását, milyen volt a születésük.

Október végétől az egyes számú női klinikán vendégeskedtem majdnem két hónapig. Erre majd még egy későbbi bejegyzésben visszatérek, milyen volt két hónapig kórházban feküdni. Megvettem Vida Ágnes  gyerekpszichológus szülés felkészítőjét, ahol volt szó a szülés élményről. Illetve arról, hogy sokan beszélnek erről, hogy a szülésnek micsoda felemelő dolognak kell lennie. Pedig valójában egy trauma, és ezt javasolta Ágnes, hogy ne legyen amiatt bűntudatunk, ha mi nem élvezzük a szülést, meg ha nem úgy sikerül, ahogy elgondoltuk. Azt már mikor bekerültem a kórházba akkor mondták, hogy császármetszés lesz. Főként azért mert ikrek, és mert magas volt a vérnyomásom. Korábban azt hittem, hogy az nem is igazi anya, aki császár metszéssel szül. Mire odakerült a sor többé kevésbé sikerült feldolgoznom, hogy már így lesz, így fogom világra hozni a gyermekeimet.

Az volt az érdekes, hogy pont mikor sikerült valamelyest letisztázni magamban, hogy miért is félek a szüléstől: hogy fájni fog, és lezárul egy élet szakasz, pont akkor jött el a szülés napja. Egy szerdai nap volt. Kedden ünnepeltük Gáborral a megismerkedésünk második évfordulóját. Szerdán pedig délelőtt ugyan az volt, mint a többi nap. Mentem CTGre ami nem sikerült és elég ideges lettem tőle most is. Sajnos részleteiben erre már nem emlékszem, hogy volt: fenn a terhes osztályon azt hiszem háromszor is nézték a vérnyomásomat délután. Hiába kaptsm nyelv alatti gyógyszert is, ugyanúgy 150 per 100 volt. Aztán levittek a szülőszobára, ahol a kedvenc nővérem volt éppen az ügyeletes, Szilvi nővér. Igazából két dolog miatt voltam a szülőszobán, a vérnyomás emelkedésem miatt, és azért mert aznap is a CTG görbém helyett CTG egyenesem lett. Most is odafogtam az általam egércsapdának hívott valamiket a hasamra, hogy megnézzük a babák szívhangját. Már nem tudom miért, de az ügyeletes orvos, Szatmári doktornő megnézte, hogy tágul e a méhszájam. Nem tágult végül is, de már kezdtem sejteni, hogy itt esemény lesz. A balkezemben még benne volt az előző szülőszobázós branül, ahová azt hiszem magnéziumot kaptam. Szúrtak a jobb kezembe is egyet, ahová a vérnyomás csökkentőt tették. Szilvi nővér kb percenként mérte a vérnyomásomat, csak hát nekem is és szerintem neki is egyre feljebb ment.

Azután behívtak egy másik orvost is, Máthé doktor urat. Ő mondta, hogy most lesz a szülés. Megkérdezték, melyik babát, hogy hívják majd. Mondtam, hogy aki elsőször születik ő legyen Gábor, aki másodjára ő Árpád. Gyorsan felhívtam Gábort, hogy siessen, ahogy csak tud. Felment 200 per 100 ra a vérnyomásom, és ezért igyekeztek ennyire. Adtak fáslit a lábamra, meg valamikor még a szülőszobázás elején átvettem ezt a kórházi hálóinget. Mondta a doktor úr, hogy írjak alá két lapot, az egyik a császár metszős beleegyezés volt, a másik meg a gerincvelői érzéstelenítős beleegyezés. Átkísértek egy másik szobába, ott felültem a műtőágy szélére, kaptam új csöveket a branüljeimbe. Aztán beadták a gerincvelői érzéstelenítőt. Felfeküdtem az asztalra. Elkezdtem nehezen kapni levegőt, szóltam az altató orvosnak, és csövön át oxigént fujatott az orromhoz. A fuldokláson kívül nem is éreztem mást. Kértem az orvost, hogy szóljon, ha kezdődik a műtét. Mondta, hogy az első babát mindjárt kiveszik. Hamarosan mutatták a zöld kendőben Gabit. Olyan szép volt már akkor is, kár, hogy csak egy pillanatra láttam. Aztán hamarosan mutatták Árpit is, a másik gyönyörű babámat. 

Szeretnék így anyák napja alkalmából írni erről, hogy mit jelent nekem az anyaság. Milyen az első május első vasárnapja friss anyaként. Röviden megfogalmazva megható. Bővebben kifejtve pedig ilyen:

Akiket a világon mindennél jobban szeretek

Megjelent egy új csík
a terhességi teszten,
beleremegett a lelkem
és a testem.

Elkezdtem tőle félni,
hogy elveszítelek,
téged te öröm hozó
áldott kisgyerek.

Bizonytalan voltam,
nem tudtam mit kell tennem,
csomó belső kérdés
kavarodott bennem.

Később kiderült,
hogy itt van még egy fejecske,
amitől megfagyott
az összes vér az erembe'.

Majd orvosozással
teltek a hetek,
mindent megtettem,
amit tudtam értetek.

A CTG-t mindig
rossz néven vettétek,
ezért kettő-három-
négy órássá tettétek.

Aztán kicsi babácskáim
elkészültetek az útra,
hogy elváljunk, és odakinn
találkozzunk újra.

Az Édesanyám rózsafáját
akartam énekelni neked
Gabi, de választottam
egy másik éneket.

A meghatódottságot
tovább már nem bírtam,
a zöld szájmaszk alatt
néhány percig sírtam.

A Ha én rózsa volnék
lett a közös énekünk,
megszépítetted, kisfiam,
életeddel az életünk.

Ez december közepén volt,
hideg volt és hó volt,
mert az ölemben voltál,
minden olyan jó volt.

Sokat szenvedek
azóta is értetek,
amennyire mások nem,
ti annál jobban értetek.

Minél több minőségi időt
szeretnék tölteni veletek,
akiket a világon
mindennél jobban szeretek.

Most jön, ami még nem volt. Hogyan éreztem magam a Galgás táborban. Az biztos, hogy nem tudnám egy szóban összefoglalni. Ez, amiket írok szorosan összefügg az előző bejegyzéssel, sőt annak a kiegészítése. A péntek esti imán erről volt szó, hogy Máriához hasonlóan mi is mondjunk igent Istennek. Illetve ez a kérdés sokkal hamarabb foglalkoztatott már. A pénteki kiscsoporton, ahol Tücsivel, Lillával, Borival és Ádámmal voltunk, ez volt az utolsó kérdés, amire már nem válaszoltunk: Mire kellene most igent mondani. Úgy voltam akkor vele, hogy ezen még gondolkozom kicsit, de szerintem Gáborra. Ez csak egy plusz megerősítés volt, hogy az esti imán is erről volt szó. Pont egymás mellett ültünk Gáborral. Erre jutottam, hogy arra kellene igent mondanom, hogy vele éljek, még ha már előreláthatólag is lesznek nehézségek. Pl. ez a válás Petivel. Amire nem számítottam, hogy ez ilyen gyorsasági dolog lesz. Mert ima után beszélgettünk, az egyik bástya mellett. Mondta, hogy hozott nekem csokit. Adott egy bonbonos dobozt és abban volt a gyűrűs doboz. Annyira nem számítottam erre. Kérdezte, hogy hozzá megyek- e feleségül. Én pedig ezt mondtam: Igen. Olyan boldog lettem tőle, hogy nevető görcsöt kaptam. meg az is nagyon megható volt, amit mondott róla, hogy azért választott végtelen alakú gyűrűt, mert szeretne velem örökké együtt lenni. Pont telihold volt, úgyhogy emiatt is nagyon romantikus volt. Nem pontosan emlékszek, hogy kinek mondtam el. Illetve hát Zsófinak, Mártinak, Klárinak,Eszternek és Dávidnak biztosan. Szombaton pedig ez volt, hogy Laci atya elmondta, hogyan kell élni. Meg, hogy e közül válasszak, hogy jegyes legyek-e vagy kisebb testvér. Amiatt választom a Gáborral való jegyességet, mert nincs az az egyház, amiért én szégyellném, hogy összetartozok egy ilyen áldott, drága emberrel, mint ő. Egyre inkább ezt érzem, hogy a válás és az új élet kezdése nem egy szőnyeg alá söprendő erkölcsi kérdés, hanem egy valódi emberi fájdalom, belső vívódás. Mutatok neked egy verset, amit akkor írtam amikor még csak épphogy szétköltöztünk Petivel, 2015. márciusában.

A szívem a mélyben van

Utálom az estéket,
és ha csendben kell lennem,
mert belső kérdések
merülnek fel bennem.

Szerethető vagyok?
Vajon van bennem jó?
Mert, hogy mi a hibám,
arról sokszor esett szó.

Semmihez sincs erőm,
mintha nem is én lennék,
éjjel nyugtalan vagyok,
és nappal pihennék.

Úgy érzem magam,
mint egy számkivetett,
akit nemhogy a menny,
a pokol is kivetett.

Üresnek érzem magam,
nem tudok az életemmel
mit kezdeni, és az időm
megtölteni értelemmel.

Minden miatt aggódom,
és minden miatt félek,
és már csak a végtelen
fájdalomban remélek.

Szomjazom a szeretetre,
de nem találom a kutat,
sőt nem lelem a kúthoz
elvezető utat.

Semmire kellőnek, és
haszontalannak érzem magamat,
aki folyton csak vet,
de sohasem arat.

Nem tudok megváltozni,
szüntelen visszaesek,
és emiatt egyre
nyugtalanabb leszek.

Úgy érzem, hogy most
már semmit sem várok,
ettől egyre inkább
szomorúvá válok.

Az egész életemnek
nincs értelme, elrontok
mindent, építeni
szeretnék és csak bontok.

Mintha szétestem volna,
nem tudom, mi van velem,
az egyik az égben van,
és a mélyben a másik felem.

Az eszem csak vágtatna,
és minduntalan szállna,
de a szívem a mélyben van,
mivel nincsen szárnya.

Erre legkésőbb másfél év múlva megérkezett Isten válasza, pont a Galgás táboros vak misén, hogy még ha az embereknek nem is feltétlenül kellek Istennek igen.

Hidd el, nagyon szeretlek

A bűneid falat
állítottak kettőnk közé,
add át nekem magad,
had legyek veled örökké.
Ha minden vétkedet
megbánva bocsánatot kérsz,
megbocsátok neked,
mert sokat érsz.

Had érintselek meg,
had öleljelek át legbelül,
meggyógyul a lelked,
csupán egy szavamba kerül.
Vak lelki szemedet,
kérlek engedd, hogy felnyissam,
s lelked a szeretet
elárasztja.

Nagyon szeretlek,
mint egy testvér, egy apa,
mint gyermekét az anya.
Nagyon szeretlek,
mint egy barát, egy jegyes,
feláldoztam magam érted,
hidd el, nagyon szeretlek.

Imádkozz, bízz bennem,
és beszélgess velem sokat.
Engedd feltárnom a csendben
minden legbensőbb titkomat.
Fogadj be szívedbe
engedj engem növekedni,
s téged nem választhat úgy el
tőlem semmi.

Nagyon szeretlek,
mint egy testvér, egy apa,
mint gyermekét az anya.
Nagyon szeretlek,
mint egy barát, egy jegyes,
feláldoztam magam érted,
hidd el, nagyon szeretlek.

Vasárnap emiatt sírtam a tábori misén, mert eszembe jutott, hogy van egy közösség, ahova nyolc éve járok, és azért volt vele viszonylag szoros a kapcsolatom, mert kisebb testvér voltam, és ha nem leszek az, akkor ez az odatartozásom elsekélyesedik. És ezzel szemben van egy férfi, Gábor, akire igent mondtam, az első pillanattól kezdve büszke vagyok rá, hogy megismertem és összetartozunk vele. Amikor tavaly decemberben összejöttünk, tudtam, hogy ezzel jár a kapcsolatunk, hogy nem mehetek gyónni és áldozni. Ez, hogy nem áldozhatok, ha magyarul nézzük a szót, akkor nem annyira nagy érvágás, de ha az összes többi nyelven, akkor igen. Amennyire én tudom a külföldiek ezt a szót használják rá: kommúnió, ami közösséget jelent. Tehát kívül esek a katolikus egyház közösségén. És amiatt, hogy elmondták nekem azt, amit egyébként is tudok, nem fogom azt mondani Gábornak, hogy legyünk csak barátok. Ez az amibe nem gondoltam bele, hogy úgy tűnik a Galgából is ki vagyok zárva. Ez eredményezett némi fájdalmat meg sírást, hogy eltemettem magamban az elmúlt nyolc évet. Alapvetőleg nem szerettem volna ilyen helyzetbe kerülni, otthagyni bizonyossá tett benne, hogy a lehető legjobban döntöttem.mert amíg fel nem őrölt a magányosság, addig tartottam az elveimet. Erről érdekes dolgot mondott az egyik találkozón Andris a kiscsoportban: az elvek olyanok, mint a fing, az ember tartja amíg tudja. Ez sokkal bölcsebb mondás annál, mint ahogy ez elsőre tűnik. Meg nem erről van szó, hogy értelmi fogyatékos volnék, vagy süket, vagy valamit félre értettem volna. Hanem egyrészt elég érzékeny vagyok, aminek a környezetem is és én is elég sok előnyét élveztük.Másrészt erről, hogy korábban próbáltam mintakeresztény lenni, de nem vagyok az belül, még vagy már. Ez az isteni színjáték, hogy olyannak mutatkozzak, amilyen valójában nem vagyok belül, túl sok energiát emésztene fel. Meg egyébként sem tudok színészkedni, ha tudnék, akkor nem két mozdulatos angyalka lettem volna a pantomimban. Ez, hogy Gábor azért maradt tovább, mert nem akart ilyen szomorúan otthagyni. Ezáltal megbizonyosodtam róla végképp, hogy jól döntöttem.

Ami még nagy hatással volt rám a közbenjáró ima. Egyrészt azért, hogy Gábor is ott maradt. Másrészt meg leírom mi is történt ott. Hiába volt sötét, olyan volt, mintha világos lett volna, mintha a mennyben lennék.Ez volt még, hogy Gáborral együtt indultunk el, hogy együtt menjünk imát kérni a közös jövőnkért. Végül ez lett, hogy odamentünk Lucához és Zolihoz, és kérték, hogy menjünk külön-külön. Ezért én idén is Ágihoz mentem imát kérni, Erika nővér és Bezák Tamás atya volt még vele. Főleg azon hatódtam meg, amit Ági mondott, nem emlékszem pontosan mi volt az, mindenesetre ez derült ki belőle, hogy örül nekem. Ettől nagyon meghatódtam és utólag kár, hogy visszafojtottam a sírást. Az ima után odamentünk Mártihoz beszélgetni. Utána meg fél tizenkettőig voltunk ott.

Megint egy sírós rész fog következni. A táborzáró mise után elköszöntünk Laci atyától. Az egész táborban amúgy kedves akartam lenni vele, mert attól, hogy volt egy kis balhénk most, még 8 éve ismerjük egymást. Elég sok minden történt, azalatt, amiért nagyon hálás vagyok. Nagyon megkedveltem őt, ahogy ezzel a legtöbbünk így van és hiányozni fog. Ez a cím erre is vonatkozik, hogy nem hagylak titeket árván, hogy úgy néz ki lesz új vezetője a mente missziónak. A másik, amiért ezt a címet adtam ennek az egésznek, hogy az egyik éjjel megvilágosodtam. Attól, hogy most nem vagyok annyira része a katolikus egyháznak, a kereszténységnek még lehetek. Hála Istennek, hogy vannak protestáns felekezetek is. Meg ez lett az alapvető véleményem a tábor után, hogy Mária minden embernek az Édesanyja, attól függetlenül, hogy most éppen kegyelmi állapotban van e valaki vagy sem. Sőt, hogy azt ne mondjam nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek.

Most kevésbé részletesen írok a Galgás táborról, mint tavaly. Ezzel folytatom ezt a Nem hagylak titeket árván sorozatot, mi történt a felszínen a táborban. Vagy mik voltak azok az események, amik erre ösztönöztek, hogy magamba nézzek. Pénteken volt egy esti ima, ami erről szólt, hogy Máriához hasonlóan mi is jó volna, ha igent mondanánk Istennek. Ez volt még a feladat ott, hogy ítéljük meg, mire kellene igent mondjunk. Már csak azért is, mert Gábor mellettem ült egyből rá gondoltam, hogyha megkérné a kezem igent mondanék. Lássatok csodát Gábor is ugyan erre gondolt és még aznap éjjel kicsivel éjfél előtt megkérte a kezem. Ezt pár embernek elmondtam közülük, akik még ébren voltak. Már szombaton mondta Laci atya és Dávid, hogy beszélgetnének Gáborral és velem erről, hogy mi folyik itt. Nem tudom biztosra, hogy ezt akarták mondani, mindenesetre nekem tartalmilag ez jött le, így, hogy egyházilag !még!(kiemelés tőlem)kb októberig vagy szeptemberig házas vagyok Petivel vagy bontsuk fel az eljegyzést Gáborral, vagy nem lehetek kisebb testvér. Így döntöttem, hogy jegyes maradok vele. Upsz ez lehet titoknak számít... Ezért is hezitáltam eddig, hogy leírjam e ezt a számomra nagyon fontos fordulópontot. Végül is ezért írtam le, mert ebben nincs semmi titkolnivaló, hogy ők ezt elmondták, hogy ne legyek szervező, ha nem élek a katolikus elvek szerint. Sőt inkább bátor dolog, hogy szóltak. Én pedig fokozatosan döntöttem így, hogy a mintakereszténység helyett egy elég jó életet élek. Viszonylag sok belső harc után. 

Vasárnap ezen agyaltam végig. Ezeknek a sorversenyeknek, és fociknak nagyon örültem most is. Mert a véráramlásom a végtagjaim irányába tolódott el az agyam helyet. Tetszett ez a filmezés is, a Szeretet arca. Meg a limonádéháznak is nagyon örültem.

Főként emiatt, hogy végigsírtam a vasárnapi misét Gábor megszervezte, hogy itt tudjon maradni még keddig, hogy ne hagyjon ott ilyen szomorúan. Ezen egyrészt nagyon meghatódtam, másrészt pedig így együtt tudtunk lenni a közbenjáróimán. Végül külön külön mentünk közbenjáróimázni. Mindketten a közös jövőnkért imádkoztunk, azért amiért egyébként is szoktunk. Hogy össze tudjunk házasodni, legyen házunk, munkahelyünk és gyerekeink. Az ima után még a templomban beszélgettünk Mártival. Aztán Gábor kitalálta, hogy imádkozzunk Mártiért kilencedet. Főként hálából hogy azután egy nappal ismerkedtem meg Gáborral, miután befejeztünk egy kilencedet, és Márti egyébként is rendes . :) Azért imádkoztunk, hogy mind a kettőnknek legyen hozzárendelt férje és boldog családja. 

Végül pedig a színesest is nagyon tetszett. Ami még elég fontos forduló pont volt, hogy elköszöntünk a tábor végi záró mise után Laci atyától, mert mások fogják vezetni a mente missziót ősztől. Erről írok egy következő bejegyzést, hogyan jutottam erre, katolikus egyházon kívüliként, miért érzem ezt, hogy Mária így is elfogad. Vagy, hogy így mondjam engem sem hagy árván.